A "McLaren" szó ma minden Forma-1 rajongó fülében ismerősen cseng. Sokan azt is tudják, hogy a csapatot az új-zélandi Bruce McLaren alapította. De ki is volt valójában ez a kedves, mindig bicegő fiatalember?

Bruce Leslie McLaren már egészen fiatalon megismerkedett az autókkal és a versenyzéssel, ami nem volt véletlen, hiszen édesapja, a szabadidejét autóversenyzéssel töltő Les McLaren saját szervizt tartott fent Aucklanden. Bruce itt látta meg a napvilágot a család második gyermekeként 1937. augusztus 30-án. A fiatal McLaren gyakran elkísérte apját a versenyeire, mégis jobban érdekelte a rögbi, amit nem is csinált rosszul, hiszen megválasztották az iskolai csapat kapitányává. Sajnos 9 éves korában egy alattomos betegség támadta meg a csípőjét, mely egy combcsontsérülés miatt alakult ki. A betegséget valószínűleg egy nagyobb esés okozhatta, de Bruce sosem jött rá, melyik lehetett ez. Ennek következtében egy hónapot kórházban, majd 3 évet gyermekotthonban kellett töltenie. Még az is felmerült, hogy sohasem fog többé járni. Hosszú hónapokig ki sem kelhetett az ágyból, lábát gipszbe rakták. Csak később engedték meg neki, hogy tolószékbe üljön, melyet arra használt fel, hogy megerősítse karizmait. Az orvosok ma már tudják, hogy ezt a betegséget nem kell gyógyítani, mert az idő múlásával magától rendbe jön. A betegség, de lehet, hogy a kezelés következtében McLaren bal lába kb. 4 centiméterrel rövidebb lett, mint a jobb. Innentől fogva egyik lábán magasított sarkú cipőben járt. Bruce 1951-ben visszatért az iskolába és kitűnő eredménnyel be is fejezte azt. Ebben az időszakban rábeszélte édesapját, adja neki egyik versenyjárművét, melyet Les nem nagyon kedvelt. A fiatal McLarennek csaknem egy évet kellett várnia, míg kipróbálhatta az autót, de néhány nappal tizenötödik születésnapja után már a kezében volt a jogosítvány. Nem sokkal később elindult élete első autóversenyén. Les McLaren ez alatt éppen a kórházi ágyat nyomta, és mikor Bruce meglátogatta őt, boldogan újságolta el, hogy megnyerte a kategóriát. A fiatal McLaren ekkor már műszaki szakközépiskolába járt, ismereteit pedig kitűnően hasznosította a versenyautók felkészítésénél. Miután Leslie felépült, a két McLaren együtt kezdett el versenyezni egészen addig, míg egy alkalommal a fiú egyetlen kör alatt hét(!) másodpercet vert apjára. Les belátta, hogy Bruce sokkal fiatalabb és lehetségesebb, így visszavonult, hogy fia karrierjét támogassa. Bruce olyan jó eredményeket ért el, hogy az akkor már Európában is ismert ausztrál versenyző, Jack Brabham felajánlotta neki, hogy hoz számára Angliából egy Forma-2-es Coopert. Ezzel az autóval tovább gyarapította győzelmeit, így elnyerte az új-zélandi autósport szövetség által kiírt "Driver to Europe" ösztöndíjat, mely egyéves európai versenyzéshez elegendő pénzt jelentett. A fiatal versenyző így 1958 elején Európába repült. Jack Brabham már várta a reptéren és rögtön el is vitte bemutatni a Cooper cég főnőkének, John Coopernek. "Hol az autóm?" - kérdezte Bruce. Meglepetésére kiderült, hogy ha egy autót szeretne, azt saját magának kell felépíteni a rendelkezésre álló alkatrészekből. Bruce némi segítséggel nekilátott és hamarosan elkészült a Forma-2-es Cooper, mellyel benevezett a Nürburgringen sorra kerülő Német Nagydíjra. Ez ugyan egy Forma-1-es verseny volt, de a rendezők Forma-2-es autók indulását is lehetővé tették. Persze csak a Forma-1-esek mögött sorakozhattak fel a rajtrácsra. Ez nem akadályozhatta meg McLarent, hogy nagyszerű rajttal ötödikként forduljon az első kanyarba. Természetesen később többen megelőzték, ám ugyanennyien ki is estek előle, így a versenyt a szenzációs ötödik helyen zárta, természetesen az F2-es kategória fölényes győzelmével együtt. Az év végén második lett a brit Forma-2-es bajnokságban. 1959-ben a Cooper úgy döntött, hogy kizárólag a Forma-1-re koncentrál és McLaren Jack Brabham és Masten Gregory mellett helyet kapott a csapatban. Igaz, Monacóban még az F2-es Cooperrel indult, ám a Brit Nagydíjon végre megkapta az "igazi" Forma-1-est. Azonnal a harmadik helyen végzett, miután csodálatos küzdelembe legyőzte a kor egyik legjobb versenyzőjét, Stirling Mosst. Az év végén némileg szerencsés körülmények között megnyerte az USA Nagydíjat, mellyel minden idők legfiatalabb Grand Prix győztesévé vált. Ezzel "bebetonozta" magát a Cooper csapatba, sőt, együtt dolgozott a Cooper csapat tervezőjével, Owen Maddockkal és Jack Brabhammel az új autón. Ez a versenygép olyan csodálatosra sikeredett, hogy Bruce elsőként robogott át a célvonalon az év első versenyén, Argentínában, sőt, Hollandiában is ő diadalmaskodott. A világbajnoki címet csapattársa, Jack Brabham hódította el (immár második alkalommal), Bruce a második helyen végzett. Az 1960-as év volt a 2 és fél literes motorral felszerelt autók utolsó éve. A következő szezontól másfél literes erőforrások használata volt engedélyezett. Erre a Cooper nem állt készen, így ez az év meglehetősen gyengére sikeredett. Ráadásul a csapat egyik mozgatórugója, Jack Brabham elhagyta a Coopert, hogy saját csapatot alapítson. John Cooper úgy vélte, hogy magával vitte a csapat összes titkát, így megtiltotta McLarennek, hogy belenézzen a tervekbe és megvalósítsa saját elképzeléseit. Bruce a sikertelen szezon után hazautazott és feleségül vette menyasszonyát, Patty Broadot. A fiatal párt a híres autósport szakíró, Eion Young mutatta be egymásnak 1958-ban. Az első találkozás után Bruce engedélyt kért Pattytől, hogy hazakísérhesse, de a lány egy partira volt hivatalos. Bruce és Eoin egész estéjüket azzal töltötték, hogy megtalálják a partit és Pattyt, de próbálkozásuk sikertelennek bizonyult. Végül Eoin kinyomozta Patty telefonszámát. Két év múlva Bruce és Patty eljegyezték egymást. Az esküvő után nem sokkal megszületett lányuk, Amanda. Az 1962-es év valamivel jobban alakult. Bruce harmadik lett a világbajnokságban, miközben a Monacói Nagydíjat is megnyerte. Sokkal rosszabb eseményeket tartogatott a következő év. Patty eltörte a karját vízisízés közben, John Cooper egy közúti balesetben sérült meg súlyosan, Bruce pedig felborult a Nürburgringen. Az összesítésben csak a hatodik hely jutott az új-zélandi pilótának. Mivel a továbbiakban sem hagyták, hogy komoly beleszólása legyen a tervezésbe, Bruce a Cooper elhagyásán gondolkodott. Az 1964/65-ös szezon szünetében hazautazott Új-Zélandra, hogy részt vegyen a Tasman bajnokságban, ahova magával vitt két átépített Coopert. A saját tervei szerint módosított autó olyan jól sikerült, hogy megnyerte a bajnokságot. Ezek után nem lehetett kérdéses, hogy McLaren jobban teszi, ha saját lábára áll, így megalapította a Bruce McLaren Motor Racing Limitedet. Először megvásárolta a "Zerex Special" nevű sportautót, melyet saját ízlése szerint alakított át, majd megépítette élete első sportautóját a McLaren M1A-t. A következő év végén szakított a Cooper csapattal. Ekkor már készen állt a Robin Herd által tervezett Forma-1-es prototípus, az M2A. Ez az autó csupán a Firestone gumik tesztelésére szolgált, később készült el az "igazi" versenyautó, az M2B. Közben McLaren úgy döntött, épít egy új sportautót az akkor induló CanAm sorozatra is, amely Kanada és az Egyesült Államok közös bajnoksága volt. Ezzel annyi munkát vállalt magára, hogy a csapat irodájának ajtaján felirat hirdette: "NE KOPOGJ! NINCS ANNYI IDŐNK!" A csapat Forma-1-es bemutatkozására az 1966-os Monacói Nagydíjon került sor. Sajnos nem sikerült megfelelő erőforrást szerezni az autóhoz. Az Indianapolisi 500-as versenyre készült Ford motorból átalakított hajtómű nemcsak gyenge, hanem megbízhatatlan is volt, nem bírta végig a versenyt. Bruce-nak ekkor már nagyon jó kapcsolata volt a Forddal, mivel vezető szerepet vállalt a Ford GT40-es fejlesztésében és tesztelésében. A gyár kérésére Chris Amonnal párban elindultak a Le Mans-i 24 órás versenyen, melyet nem kis meglepetésre meg is nyertek. Ez volt az év fénypontja, mivel a Ford motort felváltó olasz Serenissima erőforrás nem váltotta be a reményeket, ám a Brit Nagydíjon így is sikerült két kör hátránnyal a hatodik helyre befutni Bruce-nak, mellyel megszerezte a csapat első pontját. A motorkérdés 1967-ben sem volt megoldott, ezért McLaren három verseny erejéig Dan Gurney csapatában versenyzett egy Eagle Weslake volánjánál. Csak szeptemberre készült el a V12-es BRM motorral felszerelt McLaren M5A, mellyel Bruce egy darabig a második helyen is haladt az esős Kanadai Nagydíjon. Az autó végül elektromos problémák következtében lelassult. Sajnos az év hátralévő részében sem alakultak jobban a dolgok, nemúgy, mint a CanAm-ben. Az új sportautó, az M6A szenzációsra sikeredett és a 6 futamos bajnokság végén Bruce-t bajnokká koronázták. Csapattársa, Denny Hulme pedig második lett. Hulme ebben az évben még Jack Brabham istállójában nyerte meg a Forma-1-es világbajnokságot, ám a CanAm-ben elért sikerek hatására végleg átigazolt a McLaren csapathoz, akik ebben az évben nemcsak a világbajnokot, hanem az előző évben csodálatosan bemutatkozott Ford-Cosworth motort is megszerezték. Ezt építették a vadonatúj M7A-ba. Az új jármű olyan nagyszerű versenyautónak bizonyult, hogy Bruce megnyerte vele a bajnokságba nem tartozó Race of Championst Brands Hatchben, majd nem sokkal később a Belga Nagydíjon intette le elsőként a kockás zászló. Igaz, ebben az utóbbi győzelemben komoly szerepet játszott, hogy az addig vezető Jackie Stewart az utolsó körben beállt tankolni. Bruce ezt nem láthatta, így amikor áthaladt a célvonalon, még fogalma sem volt, hogy nyert. Mikor visszaért a szerelőihez, nem értette, miért integetnek annyira... A nyár nem alakult kedvezően a McLaren csapat számára, ám ősszel Hulme egymás után megnyerte az Olasz és a Kanadai Nagydíjat (az utóbbi versenyen kettős McLaren siker született), így Graham Hill-lel holtversenyben a világbajnoki sorrend élére ugrott. Sajnos az utolsó két versenyen műszaki gondok léptek fel, így be kellett érnie a világbajnokság harmadik helyével. A csapat bőségesen kárpótolta magát a CanAm-ben, ahol 6-ból 5 futamot megnyertek és a Hulme-McLaren duó megszerezte az első két helyet az éves összesítésben. Csak a Forma-1-ben nem javultak az eredmények. A csapat kirukkolt az előző évi autó új változatával az M7C-vel, ez azonban nem volt sokkal jobb, mint az elődje, így a gárda csupán néhány dobogós helyet tudott összeszedni. Monzában egy fantasztikusan izgalmas befutó után Bruce mindössze 0,19 másodperc hátránnyal futott be a győztes Stewart mögött, de ezzel csak a negyedik helyet szerezte meg, mivel a második helyezett Jochen Rindt hátránya 8 század(!), a harmadik helyen befutó Jean Pierre Beltoise lemaradása pedig 0,17 másodperc volt. Az utolsó, mexikói futamra új gumit kapott a McLaren csapat, mellyel Denis Hulme magabiztos győzelmet aratott. Ez az év a kísérletezéssel telt el. A csapat év közben megépítette négykerékhajtású autóját, az M9A-t, ez azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így csupán egyetlen versenyen indult. A CanAm-ben azonban nem lehetett megállítani a McLareneket. A csapat mind a 11 versenyt megnyerte, Bruce pedig besöpörte második bajnoki címét. A nagy és erős sportautóval való versenyzés annyira tetszett neki, hogy a Forma-1-től való visszavonulást fontolgatta, hogy a csapat vezetésére és a CanAm-re koncentráljon. Ráadásul a csapat az ősz folyamán megépítette az Indianapolisra szánt autóját, mellyel a híres verseny megnyerését tűzték ki célul. Bruce végül mégsem vonult vissza a Forma-1-től és elindult az 1970-es szezon Forma-1-es versenyein is. Az év végét azonban már nem élte meg. Az angliai Goodwoodba indult tesztelni a 630 lóerős új McLaren CanAm autót. 1970. június 2-án, 10 óra 45 perckor az autó kigurult a depóból, hogy néhány kör múlva teljes sebességre kapcsoljon. A tesztet majdnem el kellett halasztani, mivel az autó új műanyag borítása nem készült el, csakhogy éppen kéznél volt Denny Hulme régebbi versenygépe, melyről a szerelők átrakták a borítást. Bruce többször beállt a depóba, hogy a szerelők ellenőrizhessék a gumi- és olajnyomást, a vízhőmérsékletet és kisebb módosításokat végezzenek. Bruce-ról ekkor már köztudott volt, hogy kiváló tesztpilóta, remek műszaki érzékével nemcsak felismerte a problémákat, hanem szinte egyből rá is jött azok megoldására, ráadásul vezetés közben sohasem hibázott. Tizenkét óra tizenkilenc perckor a narancssárga autó ismét kifutott a pályára. Bruce McLaren ezt a kört soha nem fejezte be. Egy gyors egyenes végén, mintegy 270 kilométer/órás sebességnél a műanyag borítás felemelkedett, Bruce elvesztette az uralmat az autó felett és egy földkupacnak csapódott. A versenyző azonnal életét vesztette. A csapat döbbenten állt az események láttán és csak hosszú idő után tudták feldolgozni a még mindig csupán 32 éves versenyző és csapatvezető halálát. A nehéz időkben Teddy Mayer állt a csapat élére, akinek vezetésével a McLaren 1974-ben Emerson Fittipaldi, 1976-ban pedig James Hunt révén elhódította a világbajnoki címet. 1980-ban Ron Dennis jelentős tulajdonosi részt szerzett a csapatban, de a gárda nevét mégsem változtatta meg, csupán hozzátette az "International" szót, jelezve ezzel a McLaren nemzetközi jellegét. Dennis vezetésével Bruce McLaren egykori csapata az egyik leghíresebb és legeredményesebb istállóvá vált, mely ma már 137 futamgyőzelem, 11 egyéni és 8 konstruktőr világbajnoki cím birtokosa. Felhasznált irodalom: Young, Eoin: Bruce McLaren (The Man And His Racing Team) Nye, Doug: McLaren (The Grand Prix, CanAm And Indy Cars) Laban, Brian: Winners (A Who‘s who of Motor Racing Champions) Georgano, GN: The Encyclopedia of Motor Sport Small, Steve: Grand Prix Who‘s Who